A magyar ételek talán nem újdonságok számunkra, hiszen itthon ezt esszük a legtöbben a nemzetközi konyha mellett. Azon már gondolkodni kell, hogy mik azok az egyértelmű megkülönböztető jegyek, amik világ gasztronómiájában kiemelik hazánkat.
A legmagyarosabbnak ítélt fogások között például ott a gulyás. A gulyás szó különféle nyelvekben azonban nem csak a levest jelölheti, hanem a magyaros módon elkészített, pirospaprikával, hagymával készült pörköltet is (ugyanis pörköltet szinte minden nép főz az emberiség kezdete óta, a magyaros elkészítést a hagymás, sűrű szaft és a színe jellemzi leginkább).
A zsiradék (sertészsír, de manapság ahhoz egyre kevesebbeknek van gyomra, szóval már inkább olaj) bőséges használatával megpirított vöröshagyma az, amit pörköltalapnak nevezünk, és itthon a legtöbb főzésben minimálisan is jártas ember gyorsan össze tudja ütni hozzáadott pirospaprikával vagy paradicsommal ízlés és recept szerint. A nagyvilágban épp ez az, ahol leginkább megfogható a hagyományos magyar konyhaművészet – gondoljunk csak bele, hogy a legmagyarosabbnak mondott ételek, például a csirkepaprikás, a pacalpörkölt, a lecsó, a székelykáposzta, vagy a paprikás krumpli mind pörköltalappal kezdődik.
Jó magyar bogrács, benne hihetetlen adag, nem kevésbé hazai gulyással
Egy másik nekünk alapvetőnek, egyeseknél szegényesnek vett, de jellegzetesen magyar étel a főzelék. Ez az egyik példa az olyan ételre, amire nincs angol vagy német szó – írjuk be az angol vagy a német Wikipédiába, hogy „főzelék,” és szaladjon fel a szemöldökünk. A magyar konyháról szóló külföldi oldalak amúgy tele vannak magyar szavakkal, amiket egy amerikai, spanyol vagy akár francia ember szeme valószínűleg átugrik, amikor az agya leadja a jelzést, hogy „kimondhatatlan”.
Egy tányér kapros tökfőzelék, lehetőleg a piacról szerzett magyar tökből
Gasztronómiánk másik karakterisztikája természetesen az alapanyagok különlegessége és sokszínűsége. Az a trappista túró, ami itt nálunk az egyik legalapvetőbb tejterméknek számít máshol nem ennyire egyértelmű, és más tejtermékekkel is így van, nem sok nép használ ennyi tejfölt és sajtot receptjeiben. Az igazi magyar zöldségekről és gyümölcsökről is ódákat zengenek külföldön, valahogy a kárpát-medencei földben más az íze a növényeknek. A tradicionálisan magyar haszonállatok is tesznek azért, hogy igazán magyaros marhalábszár-pörköltet vagy hortobágyi palacsintát csak e pici ország területén belül lehessen enni.
Persze még egy ekkora országon belül is akadnak eltérések elkészítési módok között, így igazából csak átlagolva lehet Egyetlen Magyar Konyháról beszélni. Persze nem olyan sarkalatos a helyzet, mint például Kínában, ahol kétféle tartományban kétféle, szinte átfedés nélküli gasztronómiát találhatunk (és még meg se nagyon tudják beszélni, mert még a nyelv is más), azért előfordulhatnak éles viták, ha megkérdezzük valahol, Szegeden vagy Baján főzik az igazán jó halászlét (kell-e passzírozni a halat, kell-e tészta bele, milyen és hányféle halból főzzük, és társaik).
Bajai és szegedi halászlé (az is elképzelhető, hogy mindkettő tökéletes)
Szintén magyar sajátosság a számtalan desszert, sok külföldi csodálkozik rá hazánk édesszájúságára még a szomszédos országokból is. Érdekes módon sok magyar talán több húst eszik, mint süteményt, mégis leginkább az édességeinkről vagyunk híresek (az említett „goulash” vagy „goulasch” mellett). A dobostorta, a bejgli, a gesztenyepüré, a palacsinta (máshol nem ilyen vastagságú és nem édes), a kürtőskalács (ami Erdélyből származik, és a legnagyobb múltú magyar sütemény) mind-mind speciálisan magyar találmányok. Az egyszerű lekvár sem olyan, mint külföldön (hasonlítsunk össze egy hagyományos szilvalekvárt egy nemzetközi, bolti eperdzsemmel), és ne felejtsük el megemlíteni a Túró Rudit sem, amiről persze vitatkoznak, hogy magyar-e, de nagy valószínűséggel igenis az.
A diós-csokoládéöntetes Gundel-palacsinta
Érdekes tehát megfigyelni, hogy valószínűleg minden nemzet hasonló kapcsolatban áll a helyi konyhával: ami itthon egyértelmű, alap, kézenfekvő, azon máshol lehet, hogy eltátják a szájukat (jó esetben azért, hogy másodperceken belül egy falat kerüljön oda); ami nekünk mindennapi, arról lehet, hogy két országgal arrébb még sohase hallottak. Szóval vérmérséklettől függően kétféle lehet a tanács, ha külföldön barangolunk: legyünk óvatosak a külhoni ételekkel, mert ki tudja, hogy csinálták, vagy (és ez nekem őszintén szólva sokkal jobban tetszik) legyünk nyitottak a helyi specialitásokra, és ne ítéljük el őket első látásra, hiszen nem hiába eszi azt egy-egy egész ország jó nyolcvan százaléka.
G.Martin