Amikor írni kezdtem, már akkor eszembe jutott, biztosan sokan elcsépelt dolognak fogják tartani a sztorimat, de a lelkemnek fontos volt, és mai is az. 17 éves lány vagyok, sokak szerint kellemes külsővel, megnevezhetetlen színű szemmel, de állítólag éppen ez az bennem,ami megfogja a fiúkat. Kevesek által ismert tábori munkán voltam. Néhány velem egykorú diáktársammal időutazáson vettünk részt Gutenberg világában. Egy tanúhegy csúcsán, a hozzá illő régi vágású fogadóban kaptunk szállást és munkát. Feladatunk az volt, hogy a valamikori tulajdonos több tízezer kötetre rúgó könyvtárát regisztráljuk. Bár az épület és a könyvtár is dohos volt, de a könyvek semmihez sem hasonlítható illata minden ellenérzésünket legyőzte. A hegyben valamikor bányásztak. A kövek, amelyek a hegyből kikerültek, még ma is megtalálhatók Budapest egynéhány utcáján. Tízen voltunk diákok, három lány és a többi fiú. A könyvtár rendbetételére egy középkorú férfit bízott meg a Megyei Könyvtár. Tíz nap alatt kellett szortíroznunk a régebbnél régebb kiadványokat. Felsorolni is nehéz lenne, hogy hány fajta szépirodalmi, művészeti, szakkönyv, vallási könyv feltérképezése volt a feladatunk. A fiúk polconként adogatták nekünk a könyveket, mi meg rendszereztük, és aztán dobozokba raktuk. A vezetőnk, Gyuri elmondása szerint több évtizede dolgozik a könyvszakmában, ami rendszeretésében látszott is rendesen. Minden kiadványt a kezébe vett, ha kellett leporolta, ha kellett megszagolta, és úgy adta a kezünkbe, mint egy hímes tojást. És a legtöbbször az enyémbe. „Vigyázz rá! - mondta - ,mert lelke van, napjaikban is élő történelmek bújnak meg a sorok között." És én óvatosan vettem át tőle mindegyiket. Egyszer aztán egy ilyen könyv átadáskor történt valami, ami azóta sem hagy nyugodni. Valójában ezért írom le ezt a történetet. Szóval kissé elbambultam. Felém nyújtotta a könyvet, de a kezem lemaradt az átadásról. Földre esett egy négykötetes Andersen meséi múlt századi kiadása. Megijedtem, mert attól tartottam, hogy leszúr miatta. Szemünk összetalálkozott, az Ő mérgese, az én megszeppentem. És ekkor történt valami. Ő csak nézett hosszasan, szavak nem hagyták el ajkát, csak nézett. Nem tudtam hová tenni a helyzetet. Most mi lesz? Haragszik, vagy a könyv leesése miatti fájdalmában némult meg? Hosszú percek után megszólalt: „Szépek a szemeid! Érdekesek és bűvölőek! A szám is tátva maradt. Jól hallok? Le kellene szidnia, ehelyett meg dicsér. Abban a pillanatban nem tudtam hová tenni a helyzetet, csak annyit tudtam kinyögni: „Köszi!" Percek elteltével jöttem rá, talán bókolni akart. Nekem ez új volt, de azért borzalmasan jól esett. Kő helyett kenyér. Eltelt vagy két nap, dolgoztunk tovább, keveset szólt, de tekintetén láttam, hogy gyakran figyeli az arcomat. Mosoly hagyta el ajkát, amit én is viszonoztam, és egyre gyakrabban. Kérdezett velem kapcsolatban mindenféle dolgokat: család, szerelem, iskola, de éreztem hangján, hogy igazából közelebb szeretne kerülni hozzám. Mondataiban tartás volt, szavai megfontoltak voltak. A lelke mélyén tudta, a kettőnk kapcsolata nem lehet több, mint egy tábori kaland. Bár az is látható volt az arcán, hogy voltak percek, amikor többet szeretett volna, mint ami az adott helyzetben lehetséges volt. Én örömmel segítettem hozzá, hogy a rövid munkával töltött együttlétünk gördülékeny legyen. Lestem minden mozdulatát, követni próbáltam gondolatait követő mondatát, és mosolyommal kívántam boldogságot csalni az amúgy fáradtnak tűnő arcát. Az utolsó napra már alig maradt rendszerezés, így ebéd után leültünk mindannyian arról beszélgetni, kinek hogy tetszett a munka. Többségük úgy döntött, hogy jövőre is szívesen eljönne, ha lehet munka. A könyvek szelleme és hatalma mindenkire jótékonyan hatott. Én is így voltam vele, megtoldva azzal, hogy megismerhettem egy férfit, aki nem csak a diáklányt látta meg bennem, hanem azt a lányt, aki nővé érett. Ezt Ő mondta, és ez nagyon hízelgő volt számomra. Amikor késő délután búcsúzásra került a sor, a fiúkkal kezet fogott, a lányoknak adott egy-egy puszit, nekem a szemeimre, hozzátéve, hogy ők ketten igézték meg, így kettőnek kell hálásnak lennie. Én az arcára adtam egy búcsú puszit, és megköszöntem neki, hogy nem csak munkatársnak tekintett e néhány napban, hanem társnak a munkában. Amikor felültünk a buszra az ablakon keresztül csak annyit láttam, hogy a kezét a szeme elé tette. Talán nem akarta, hogy az általa igézőnek mondott szemeimet úgy lássa, hogy azokat bizony könnyek hagyják el. Jó volt vele, és keresni fogom azt a pillanatot, amikor ismét szemeim igézése fogja elvakítani éles látását. No, azt hiszem, itt kell most abba hagynom.
G. Dorka