A zánkai edzőtáborban egy csapat fiú a diákolimpiára készült. Este érkeztek a Balaton-parti üdülőfaluba, amikor a nap már éppen elbújni készült a felvidék dombjai mögé, bár egy-két bágyadt sugarat még kilövellt a bárányfelhők mögül. A fiúk osztálytársak voltak egy Vas megyei kis falu iskolájában. Megnyerték a megyei, területi versenyt, és arra készültek, hogy sikeresen szerepelnek majd az országoson is. György Sándor megérkezésükkor kicsit félrevonult, csendes magányában azon elmélkedett, hogy 17 évesen mekkora utat tett meg a kézilabda segítségével. Sokat köszönhet Sülefi Márton edzőnek, aki elindította pályafutását a suliban. Később ő lett a legjobb játékos, sőt a gólkirály is. Itt az országos döntőben is sokat vár tőle edzője, az ifi válogatott szakemberei is ellátogatnak majd, hogy lássák a játékát. Egyszer csak észrevette, hogy bandukolás közben a parti fák alá ért, ahol a lenge esti szél már borzolta a tó hullámait. Apró kavicsokat dobált a vízbe, s közben azt figyelte, hogyan nyaldossák a part közeli hullámok a szegélyköveket. Így az esti időben sokan üldögéltek a nyárfák alatti padokon, figyelve a lemenő nap csodálatos színkavalkádját. A fiú körbepásztázta a partot, és akkor egy csodálatos látvány ragadta meg a figyelmét. Az egyik padon két lány ült egymás mellett, és mosolyogva beszélgettek. A két lány közül a barna hajú szemei leláncolták Sándort. Hosszú haját a lágy szél dobálta össze-vissza, amit időnként kezével megigazított. Élénken beszélt barátnőjének, miközben megkapó, finom mosolya és a figyelem jelei váltogatták egymást kislányos arcán. A fiút megkapó szempár tündöklően ragyogott, aki teljesen belefeledkezett a lány nézésébe. Gondolatait próbálta elhessegetni, hiszen ő egy edzőtáborba érkezett, nem számolt azzal, hogy beleszeretett egy lány szemébe. A lány szemének kék szikrái – a fiú legalábbis így vélte – elterelik a figyelmét a sporttól. Készülnie kell a versenyekre, minden idegszálával koncentrálnia kell, és most itt van ez a lány. Arra gondolt, hogy meg kellene ismerkednie a lánnyal, bár minden remény nélküli óhaja kissé mesebelinek tűnt. Ekkor történt valami. A lány felállt és felé közeledett. Sándor először azt hitte, hogy biztosan meglátott valakit a lány, de nagy ámulatára őt szólította meg: – Ismerlek téged, te vagy az a kézilabdás fiú a másik faluból. Láttalak már játszani az iskolai csapatban. A fiú hirtelen szóhoz sem jutott, csak annyit tudott kibökni: –Szépek a szemeid! A lány ekkor hirtelen megfordult, mert a barátnője kiabált neki, hogy induljanak, mert már várják őket a vacsorával. Visszafordulva azért még közölte Sándorral, hogy két hétig néhány barátnőjével itt nyaralnak a faluban, és mellékesen megjegyezte, hogy hasonló korúak. Sanyi dadogva elmondta, hogy ő az edzőtáborban lesz még pár napig, és megkérdezte, hogy láthatja e még. Aztán észbe kapott, és gyorsan bemutatkozott. Ekkor tudta meg, hogy a lányt Dorkának hívják, tétova kérdésére egy talányos választ kapott a Dorkától: –Meglátjuk! Sanyi ekkor jött rá, hogy sietnie kell vissza a táborba, mert késésért büntetés jár. Elindult az épület felé, és azon merengett, hogy hogyan találja majd meg a lányt. Ilyenkor sokan vannak a Balatonon, ő egész nap a táborban, de este talán elmehet egy rövid kimenőre. Vajon elég lesz-e ennyi? Visszaért a táborba és boldog, hevesen dobogó indult a fürdő felé. Még a vacsoráról is megfeledkezett, a találkozás csodás élményével tért nyugovóra. Néhány napon át edzés, edzést követett. Fáradt volt, de minden nap azzal végződött, hogy azon töprengett, hol találhatja majd meg a lányt. Három nap múlva hosszabb kimenőt kapott a csapat, de mindenkinek felhívták a figyelmét, hogy a visszaérkezés idejét szigorúan tartsák be, mert másnap fontos felkészülési mérkőzésük lesz. Sándor izgatottan várta a percet, amikor a kapu kitárul előtte, és irány az ismeretlen. Nem tudta, hogy mi van vele, nyugtalan volt. Az agyában két kérdés zakatolt: „Beleszeretett a lányba, vagy egyszerűen csak testi vágy ég benne? Mit is akar valójában ettől a lánytól?” Csak látni szeretné, érezni közelségét, hallani hangja gyöngyözését. Látni orra hegyének finom kis rebbenését, amikor nevet. Gyönyörködni tündöklő szemeiben. Elindult a part felé, bízva abban, hogy azon a padon megláthatja Őt. Halk léptekkel közelítette meg a padot. A part közelében meglátott egy fiatal lányokból álló csapatot, kutató tekintetével Őt kereste. Vizsla szemeivel először ugyan nem látta meg, de néhány másodperc múlva szíven ütötte a lány felfedezése. Visszahőkölt, és hátralépve elesett egy kőben. A huppanásra a társaság is felfigyelt. Ekkor Dorka hangja hasított bele a hirtelen támadt csendbe: –Csajok, ez meg a kézilabdás fiú! –Mit keresel erre? –Éppen erre sétáltam! – válaszolta Sanyi. –Pont erre?–kérdezte a lány. –Izé…ja… – nyögte ki Sándor. – Tudod, ha azt mondtad volna, hogy miattam jártál erre, annak jobban örültem volna. Megfordult és a barátnőivel elindult a hajóállomás felé. A fiú földbe gyökerezett lábbakkal, mozdulatlanul figyelte a lány távolodó alakját. „Mi van velem?” – kérdezte magától, lógó orral indult vissza a táborba. „Hű, de hülye vagyok! Nem kicsit, nagyon! Holnap felkészülési meccs, én meg merevlábakkal akarok játszani. Mi lesz velem holnap?” Lépteit megszaporította amennyire tudta, és csendesen, leszegett fejjel ment be a táborba. Másnap a mérkőzés napján volt még délelőtt egy levezető edzés, rövid pihenő, ebéd és indultak Füredre a csarnokba. A buszban az ablak melletti ülésen foglalt helyet, és a padot kereste. Nem láthatta a fáktól, de reménykedett, hogy a lány ott ül. Aztán elhessegette a gondolatot, és megpróbált a mérkőzésre koncentrálni. A meccs kezdetéig volt még néhány perc, kiment az öltözőből az arénába. Örömmel konstatálta, hogy sokan foglaltak helyet a lelátókon. Majd hirtelen boldogságot, ugyanakkor fájdalmat is érzett. Meglátta Dorkát a nézőtéren, aki a barátnőjével ült az első sorokban. „Hát mit keres itt ez a lány?” – morfondírozott magában. „Ennyire szereti a kézilabdát, vagy csak egyszerűen így üti el az időt?Hogy fogok én így játszani?” Fejével a lány felé bólintott, reménykedett, hogy észre veszi, majd sietve visszatért az öltözőbe. Az edző még egy rövid eligazítást tartott, majd indultak a bírók után a pályára. Sanyi csapatkapitányként fogott kezet a bírókkal, az ellenfél játékosával majd ment a többiekhez. Egy „Hajrá Kenyeri!” kiáltással mindenki elfoglalta a helyét. Még egyszer kitekintett a nézőtérre, de most nem találta Dorkát. A bíró sípjába fújt és megkezdődött a mérkőzés. A városi csapat volt az ellenfél, akik szintén a döntőre készültek. Jó iramú volt a játék, felváltva rezdültek meg a hálók, Sándor is dobálta a góljait. Közben fél szemmel ki-kitekingetett a nézőtérre és ismét meglátta Őt. Beleremegett a lába, de nagyon boldog lett. Támadtak, adogattak egymásnak, és amikor ismét hozzá került a labda egy laza mozdulattal gólt varázsolt a hálóba. A nézőtéren hatalmas ováció fogadta a gólt, és meglátta, ahogy a lány állva tapsolt neki. „Ezt a gólt neked szántam!” – mormolta, és szaladt vissza védekezni. Nem sok volt hátra a mérkőzésből, s bár az eredmény nagyon szoros volt, de a lényeg, hogy ők győztek. A fiúk boldogan ugráltak a csarnok parkettáján, a nézőtéren helyet foglalók pedig tapssal köszönték meg a játékukat. Figyelte a lányt, kutatta tekintetével, de nem látta. Beleborzongott. Miért nem látja? Talán elment? Magába roskadva ment be az öltözőbe, azzal a tudattal, hogy nem láthatja többet. A mérkőzés másnapján ők hazamennek a lány meg marad még néhány napig. A táborba visszafelé komoran nézett maga elé, örülni sem tudott igazán a győzelemnek. Pedig a szövetségi kapitány is gratulált neki, és egy meghívóval koronázta meg a látottakat. Meghívták az ifi válogatott felkészülési táborába. De gondolatai Dorka körül forogta. Amikor a szobájába ment, szomorú szemmel feküdt az ágyába. Gondolatai nem engedték aludni, egyre csak az motoszkált benne: mikor láthatja ismét Dorkát? Másnap, amikor vonatra ültek, az a gondolat nyomasztotta, hogy egyre távolabb kerül Dorkától. Minden pillanatban az járt a fejében, hogy nem láthatja többé, és a gyönyörű kék szemei eltűnnek előle, viszont talán egy másik fiú örülhet azok tündöklődésének. Féltékenység lett rajta úrrá, majd gyorsan elhessegette magától e gondolatot. Hiába megy át a másik faluba, a lány még nincs otthon, amikor meg hazajön akkor meg ő megy el sporttáborba. Ott a parton lezajlott rövid beszélgetés idején a lány csak annyit mondott a fiú kérdésére, hogy „… látlak-e még?” –„Meglátjuk!” E szó maradt meg benne és abban bízik, hogy megtörténik. Hosszú ideig így nem marad számára más hátra, mint hogy a rögzített arc, szem, orr, test mindig előtte maradjon, és minden idegszálával azon legyen, hogy megtartsa azokat.
D. Gábor
Ha kíváncsi vagy, hogyan alakul Dorka és Sanyi sorsának további alakulása, látogass el hozzánk! Hamarosan közöljük a folytatást...